2. fejezet

Ajándék

A tegnapi napom rendkívül unalmasan telt. Két "vendégem" volt, azonkívül pedig otthon ücsörögtem és unalmas, tipikus romantikus filmeket bámultam, ugyanis ahhoz volt kedvem. A nővérem négykor ért haza, majd futni mentünk, ami rám is fért a sok hizlaló, egészségtelen kaja után. Az utcán természetesen megbámultak párszor, meg mutogattak, hogy " nézd, ott a ribanc" vagy " na látod kislányom, ne legyél ilyen". Ilyenkor csak önelégülten rájuk mosolygok, majd tudomást sem véve róluk, folytatom az abbahagyott  cselekvésemet.

A környéken majdnem mindenki ismer. Elég szórakoztató, hogy nem is kell az utca szélére kiállnom, egyszerűen csak felhívnak, ha akarnak tőlem valamit. Régen persze, ez nem ment ilyen könnyen. Mindig odaadtam a névjegyemet, és azok pedig tovább egymás közt, így tulajdonképpen most már ők keresnek meg és időpontot egyeztetnek. Elég vicces megoldás, szerintem.

 Hangos dudálásra kelek föl. Brigitte már megint nyitva hagyta estére az erkélyajtót, pedig ezerszer megmondtam neki, hogy zárja be, mert a kinti, forgalmas utcai zajok miatt fölébredek, de sosemcsukja be a nyári estéken.

Mérgesen nyitom ki a szemem, majd egy hatalmas sóhajjal az éjjeliszekrényen pihenő órára nézek. Fél négy. Hoppá, kicsit késő van, de hát ezzel jár, ha az ember későn fekszik le. Nyűgösen kelek ki az ágyból. Gyűlölöm, mikor nem magamtól ébredek, ráadásul ha a más általi ébresztő ilyen bosszantó és kellemetlen.

Brigitte már ébren van, ugyanis a szemben lévő franciaágy üres.

A szobát a délutáni napsugarak világítják be, ami még szebbé és világosabbá teszi az amúgy is világos helyiséget. A falak fehérek, egy koszfolt sincs rajtuk. Az ajtón belépve egy hatalmas fehérre lefestett, fából készült sminkasztal található, mellette pedig egy franciaágy, amivel szemben a nővérem ágya. Tőlük nem messze egy hatalmas erkélyajtó, ahonnan kilépve a belváros egyik forgalmas utcájára lehet lelátni.

A gardróbom ajtajához lépek, ami az ágyam jobb oldalához közel helyezkedik el. Felöltözni szeretnék, aztán rájövök, semmi értelme. Nem szándékozom ma sehova se menni, ma senkit sem fogadok, csak este lesz programom.  Így inkább a konyhát veszem célba.

Arra számítok, hogy Brigitte valami finomsággal lep meg, esetleg gofrival, mert tudja, hogy imádom. Ehelyett a konyhában nemhogy kaja lenne, hanem csak egy üzenet a konyhapultra téve:

"Sziaaa, szívem, elmentem Camill-lal mindenfelé, majd nyolc-kilenc körül jövök. Ja és nincs semmi  a hűtőben, légy oly szíves és vásárolj kérlek be. Köszönöm, szeretlek"

Döbbent arckifejezéssel meredek az üzenetre, majd egy mély sóhaj mellett megrázom a fejemet. Camill a közös gimis barátnőnk, őszintén szólva az egyetlen, ugyanis az emberek vagy nem mernek velünk mutatkozni vagy egyszerűen csak félnek kapcsolatba kerülni velünk, hiszen számukra ez kínos.
Összegyűröm a papírt, majd egy mozdulattal a kukába hajítom. Remek! Itt hagy, el sem hív, ráadásul kaja nélkül vagyok itthon. Nem vettem számításba, hogy ma elhagyom az otthonom, de úgy látszik, muszáj lesz.

Miután rendbe szedtem a fejemet, kontyba fogom fel fekete, dús hajamat. Fehér trikót veszek fel, és egy neonrózsaszín sortot. Kezembe veszem a táskámat, majd egy szatyrot gyűrök bele, amiben hazahozhatom a megvásároltakat. A telefonomat, a pénztárcámat és a kulcsomat is beleteszem, így végre készen állok, hogy elindulhassak.

Az utcán rengeteg ember mozgolódik. Az éttermek tömve vannak turistákkal és helyi lakosokkal egyaránt. Az utakon folyamatosan száguldanak el az autók mellettem, mindenki igyekszik valamerre.

Az igazat megvallva, annak ellenére, hogy utálom a ricsajt meg a tömegnyomort, szeretek itt lakni. Közel van a kávézó - ahol Camill is dolgozik -, ami azt jelenti, hogy a citromtorta is. Az éttermek, a szupermarketek és az egyéb boltok is.

Most sem kell megtennem sokat, máris ott állok az élelmiszerbolt előtt. A boltba lépve kicsit megborzongok, ugyanis a kinti meleg ellenére, bent kellőképpen hűvös van a klíma miatt.

Sosem írtam fel, hogy mit kellene vennem, szerintem az csak időpocsékolás. Mindig magától jött, hogy mit kell vennem. Egyszerűen elindulok körbenézni, és amit jónak érzek, megveszem.

Éppen a csokoládéknál nézelődök, amikor valaki hatalmas erővel nekem rohan. Kiejti a kezéből az egyik pezsgős üveget, ami nagy erővel csapódik a földhöz, és azon nyomban kettétörik, a tartalma pedig kifolyik körülötte, egyre nagyobb tócsát képezve.

Kikerekedett szemekkel nézek le a férfira, aki a földre került a hirtelen lendülettől. Az arcán döbbenet és düh jelei látszódnak.

- Istenem, hogy lehet valaki ekkora barom? - motyogom, de elég hangosan ahhoz, hogy a férfi meghallja.

Kapásból mondani akar valamit, de lenyeli. Arcán hamarosan gúnyos vigyor jelent meg.

- Ó, kit  látnak szemeim? Csak nem a helyi ribi áll előttem? - Feláll, közben arcomat lesi. Arcán még mindig az a letörölhetetlen vigyor.

Közelebb lépek hozzá erőltetett mosollyal, majd hatalmas pofonnal ajándékozom meg. A férfin látszik, hogy erre nem számított. Az arcának az a fele, ahol megpofoztam, most már pirosodik.

- Hogy merészelsz megpofozni? - néz rám összeszűkült szemekkel.

- Hogy merészelsz leribancozni?- csípőre tett kézzel állok vele szemben.

- Miért, talán nem az vagy? - Újabb gúnyos mosoly. Meg tudnám fojtani...

- Nem tudsz te rólam semmit! - Emelem feljebb a hangomat, majd felveszem a földről a bevásárlókosaramat, és a kasszához megyek. Időbe telik, mire lenyugtatom magam. Tekintetemet végigvezetem a körülöttem állókon, de szerencsére nem pillantom meg. Nincs kedvem most hozzá vagy egy újabb balhéhoz.

 Fizetek, majd elköszönök és végre indulhatok hazafelé. Á, nem is értem magamat! Most miért akadok ki ezen?! Ez csak egy faszfej, aki a saját maga szórakoztatásából mondta ezeket. És? Ribanc vagyok? Meglehet. Érdekel? Nem.

Ezekkel a gondolatokkal pakolom át a szatyromba a megvett dolgokat, majd a helyére teszem a kosarat és indulok is haza. Sosem érdekelt mások véleménye, most miért akadok fent ezen? Próbálom magam lekötni, elterelni a figyelmemet az előbbi incidensről, de sehogy sem megy. Nem tudja elterelni a gondolataimat semmi, pedig próbálkozom: a kutyát sétáltató férfi és nő, akik annyira boldognak tűnnek. A biciklivel elesett férfi, akin biztos jót derülnék, de most nem megy. Talán, valahol legbelül fáj, hogy így elítélnek, miközben semmit sem tudnak rólam. Pff, hát mit tudnának? Ez a pasas is csak egy arrogáns bunkó volt, semmi több. Ugyan, hát miért fecsérelem rá az időmet?

Hirtelen valaki a vállamra teszi a kezét, amitől megriadok. Fejemmel automatikusan hátranézek, hogy ki hozta rám a frászt ennyire.

A férfi  visszaránt, majd szembe fordít magával. Villámcsapásként ér a felismerés: a zöld szemek, a barna, gondosan beállított haj és az arcán a borosta. Kétségtelenül ő az a férfi, aki nekem jött. Lelököm a kezét a vállamról, majd sarkon fordulok és mintha mi sem történt volna, folytatom az utat hazafelé.

- Megállnál egy pillanatra? - úgy látszik, kezdi elveszíteni a türelmét. Én is.

- Tudod, - jegyzem meg keserű mosollyal - egy ribanc nem ér rá.

- Á, hogy még mindig itt tartasz? Értem. Oké, játsszuk azt, hogy én úgy teszek mintha bocsánatot kérnék, te meg megbocsájtasz és végre végighallgatsz.

- Istenem - állok meg előtte. - Mit akarsz? Ha azt akarod, hogy fizessem ki az összetört pezsgőt, akkor már mehetsz is - integetek neki eszelős vigyorral az arcomon. Mintha érezte volna, hogy ezt akarom mondani, így elvigyorodott. Nem gúnyos mosoly volt, inkább egy olyan mosolya, akit nagyon szórakoztat ez a szituáció.

- Na szia - fordulok sarkon. Valamit még utánam kiállt, de már nem hallom; egyszerűen beleveszek az embertömegbe.

Mikor hazaérek, még mindig ideges vagyok. A hűtőbe is rángó kezekkel pakolok, fogaimat összeszorítom. Annyira meg tudnám most fojtani! Gyűlölöm az ilyen embereket, akik semmit sem tudnak rólam, mégis elítélnek.

A nővérem - ahogy ígérte - kilenc körül állít be. Idegesen felpattanok a laptopom elől, majd megállok előtte és amíg ő a cipőjét próbálja levenni, én már rögtön kérdéseket zúdítok rá.

- Hol voltál? - kérdezem csípőre tett kézzel.

- Ó. - legyint  - csak Camill-lal és az új pasijával.

- Ez azért elég nagy szemétség volt tőled, valljuk be - sóhajtok.

- Jó, tényleg. Sajnálom - felém jön, majd átkarol.  - De tudod, Camill most eléggé kétségbe van esve, ugyanis felszedett egy pasit, és azt mondta, hogy állítólag én jó emberismerő vagyok, és kellett a segítségem.

- Mire? Hogy mennyire jófiú ez a csávó? - összeráncolt szemöldökkel nézek rá.

Brigitte megvonja a vállát. - Olyasmi. Elég ciki volt gyertyatartónak lenni az első randijukon. - Brigitte elhúzza a száját, majd elneveti magát. - Mindegy is. Mesélj inkább valamit te.

- Jaj - húzom el a számát, majd kicsit hisztérikusan nevetek föl. - Inkább hagyjuk. Egyszer is elég volt, nem akarom újra szóba hozni.

- Értem - bólint. - De ha el szeretnéd mondani, itt vagyok -tárja szét mindkét karját.

- Tudom - sóhajtok, majd még egyszer megölelem. Annyira szeretem Brigitte-t. Gondoskodó, az ember bármiben számíthat rá, és mégis elítélek. Nem rossz ember ő, csak más.

- Na, mit csináljunk este? - Elvigyorodik, de le kell hogy lombozzam.

- Nem érek rá.

- Micsoda? Miért?

- Tudod - húzom el a szó második felét. - Ma én leszek az egyik legénybúcsúi ajándék.

Brigitte felnevet. - Ja tényleg. Egyébként, ekkora hülyeséget sem hallottam még, hogy valaki felbéreljen egy csajt egy legénybúcsú alkalmából.

- Várjál! Ez még nem minden. Kitalálod, kinek a barátja hívott föl? - Őszinte mosoly húzódik ajkaimra.

- Neil, mi? Ccc, szép kis baráti köre van a csávónak.

-Hát igen. Állítólag, ez a fickó elképesztően szexi - forgatom meg a szemeimet.

- Majd meglátjuk - vonja meg a vállát Brigitte. Felsóhajtok.

- Majd meglátjuk.

 

Brigtte horror filmet bámul, de nincs szívem megijeszteni. Szegény, még így is annyira fél, nem hiszem, hogy kér ráadást is.

A fürdőszobában éppen feketére mázolom a szemhéjamat, amikor Brigitte hirtelen felsikít, mire kitör belőlem a nevetés.

- Kapcsold már ki - kiáltok át a másik szobába, miközben még mindig a szememet festem.

- Neeem, most már muszáj megtudnom mi lesz a vége.

Megvonom a vállam. - Hát jó, te tudod. De én most lelépek, és fogalmam sincs mikor jövök.

- Na baszki - csúszik ki a száján. - Én itt leszek egyedül? Ebbe bele sem gondoltam - idegességében a körmét rágja.

- Inkább feküdj le. Fél kettő van - puszilom meg, majd az ajtó felé veszem az irányt. A nővérem furcsa tekintettel mér végig.

- Te hogy öltöztél föl? - néz végig rajtam. Igazat kell adjak neki, hiszen a fehér trikó - amiben ma is voltam - meg a fekete nadrág nem éppen arra a helyezte lesz való.

- Ne aggódj - legyintek. - Az a pasi, Matheo azt  mondta, majd ott ad ruhát. Ne haragudj, de most rohanok, mert már kint áll a ház előtt.

- Ja, hogy még fuvarod is van -forgatja meg a szemeit, miközben mosolyog.

Beülök Matheo mellé a kocsiba, aki szélesen vigyorog rám. Fekete haja fel van zselézve, arca borostás. Mogyoróbarna szemei csillognak.

- Hol szeretnél átöltözni? - kérdezi, miközben beindítja  a motort.

- Miért, itt kéne? - mutatok körben a kocsiban.

- Ha meg tudnád oldani, mert a bulin szerintem kissé kényelmetlen lesz.

Egy pillanatig gondolkozok. Ha a hátsó ülésen öltözök át, az sokkal jobb, mivel Matheot úgysem fogja érdekelni, ellenben a buliban valószínűleg lesznek egypáran.

- Na jó, hol van a ruha? - kérdezem, miközben hátramászom. Matheo a visszapillantó tükörből néz rám.

- Valahol egy fekete szatyorban ott hátul. Megvan?

- Meg - belenézek, majd kiveszem belőle az első dolgot, ami a kezem ügyébe kerül. Egy fekete pánt nélküli bőrmelltartó. A mellettem lévő ülésre teszem, majd kiveszem a következő dolgot. Egy fekete neccharisnya, majd egy fekete bőrszoknya, végül pedig egy magassarkú, ami nem meglepő módon fekete.

- Na milyenek? - kérdezi vigyorogva, de hátra sem néz, csak az utat figyeli.

- Egész jók - mondom ki az igazságot.

- Jó, akkor feltudod venni őket most?

Megvonom a vállam. - Megpróbálkozok vele.

Mikor Matheo leállítja a motort, éppen akkor bújok bele a fekete magassarkúmba. Matheo kiszáll a kocsiból, majd kinyitja nekem az ajtót.

- Kösz - mosolyodok el, majd kiszállok. A szoknya rövid, és szerencsére nem testhez simuló. Ennek a hátránya csak annyi, hogyha jön egy nagyobb szél, akkor olyan leszek Marilyn Monroe;  le kell fognom a szoknyát, nehogy mindenem kilátszódjon.

A ház, ahová megérkezünk, hatalmas. A falai fehérek, rajta rengeteg ablakkal és három erkéllyel. A ház legalább három emeletes.

Matheo hirtelen megfogja a csuklómat, majd húzni kezd maga után. A ház közvetlenül egy utca sarkán van, Matheo pedig a mellette lévő kis  utcába vezet, ahol egy fehér limuzin áll. Hű, ezek aztán tényleg megtalálják a módját, hogy hogyan legyen ennek a Louisnak élete egyik legjobb estéje.

- Állj meg a limuzin előtt, mindjárt hozom Louist.

Bólintok, majd kissé szaggatottan kifújom a levegőt.

 Alig telik bele pár pillanatba, mikor meglátom őket. Matheo ugyanúgy Louis csuklóját fogja és húzza maga után, mint ahogy velem tette ugyanezt. Louis kissé lassan halad, látszik, hogy nincs teljesen magánál, de azért még tudja, hogy mi folyik körülötte.Van valami benne, ami olyan ismerős. Barna haja szerteszét áll, arca borostás. Zöld szemével érdeklődve mér végig. Fehér inge már kissé piszkos, és láttatni engedi felsőteste egy részét. Matheo mindvégig vigyorogva vezeti a fiút felém. Mikor közelebb ér, Louis hirtelen megtorpan, nekem pedig leesik az állam. Nem, ez nem lehet...Ez nem történhet meg!

 Sziasztok!

Úristen, ne haragudjatok, hogy több, mint egy hónapja nem érkezett rész, pedig pár fejezet előremeg van írva, de mégse lettek közzétéve. Nos, az a helyzet, hogy Ashley-vel átgondoltunk mindent. Sokat töprengtünk, hogy folytassuk-e, mert a nyár végével semmi időnk sem lenne egyikünknek sem - Te Jó Ég, de hát még nyár van! Igen, és ezért arra jutottunk, hogy folytatjuk a blogot. Mindketten teljesen felfrissülten folytatjuk az írást. Új kinézete lett a blognak, remélem nem lett olyan szörnyű!

Xx, Am